60. fejezet: Vallomás

Estefelé, mikor már mindenki aludt rajtam kívül, arra lettem figyelmes, hogy valaki kavicsokkal dobálja az ablakunkat. kinéztem, és meglepetten vettem tudomásul, hogy Sebastian áll az ablak alatt.
Mikor lementem hozzá úgy láttam nincs túl jó kedve, mégis mikor meglátott halvány mosolyt erőltetett az arcára, ami egy pillanatra nagyon helyessé tette.
- Reméltem hogy még nem alszol.
Megráztam a fejem
- Menjünk, sétáljunk egyet.
Így is tettünk. Igazából bárhova mehettünk, sehol nem volt egy lélek sem, és az idő is kellemes volt.
- Mit keresel itt?
- Szerettem volna beszélni veled. de nem előttük. Meg elbúcsúzni. Reggel vissza megyek Írországba, igazad volt, nincs itt semmi keresnivalóm.
- Én.. Nem így értettem...
- De igen, és azt hiszem igazad volt. - Sebastian kellemetlenül felnevetett. - Tényleg egy idióta vagyok
- Az vagy. -vágtam rá rögtön, de folytattam is. - De most is egész normális vagy... régen is voltak jó pillanataid. Ilyenkor...
- olyan vagyok, akire érdemes időt vesztegetni?
Nem mertem válaszolni.
- Soha nem voltak barátaim, ha mégis, akkor a szüleim, és a családi hátterem miatt. hozzászoktam. Te voltál az egyetlen, aki ezektől függetlenül is kedves volt velem. Melletted önmagam lehettem, és ez fontos volt.
- Azt ne mond hogy ilyen vagy normális esetben
- Nehéz elhinni, mi? - felnevetett, majd megállt.
Pár lépés után észrevettem, hogy már nincs mellettem, ezért én is megálltam, és visszafordultam.
- Szeretlek...
Egy pillanatra ledermedtem. Nem akartam hogy ezt mondja, nem tudtam mit mondani rá
- Sebastian én..
- Tudom, hogy te nem így érzel irántam, sőt.. utálsz, de azt akartam hogy tudd. Reméltem, hogy egyszer talán... - itt egy picit megállt, nem tudta folytatni. - De hát nem kaphatok meg mindent, nem igaz?
- Uhm...
- Remélem az a srác tudja, hogy nagyon szerencsés, és hogy én verem meg, ha árt neked.
Akaratlanul is elmosolyodtam, majd megöleltem a rácot.
- vigyázz magadra, oké?
- Te is... És ha valami van.. csak hívj és jövök, oké?
Elengedtem Sebastiant és biccentettem.
- feltétlenül
Lassan vissza mentünk a házba, majd elbúcsúztunk.
a szobámba érve végiggondoltam amit beszélgettem Sebastiannal. Bárhogy is néztem, nem volt rossz ember, és talán ha nem úgy nevelték volna, hogy mindent megkaphat, még...
Kár volt ezen gondolkodni. Örültem neki, hogy úgy döntött haza megy, mert ahogy egyre többet voltunk Patch villageben, ahogy egyre több embert ismertem meg, lassan rá kellett jönnöm, hogy a sámán viadalban szinte csak azoknak van helyük, akiknek már nincs mit veszteniük, akiknek nincsen életük, és akiknek az egyetlen reményt, és kiutat a trón jelentheti. Eszembe jutott  hogy az embereknek milyen álmaikat teljesítené a sámán király cím megszerzése, és az, hogy ezeknek az embereknek,bár ők még nem tudják de már rég semmi esélyük...
Bárcsak tudnák..

59. fejezet: Te soha nem tanulsz semmiből?

A hányinger kerülgetett az egész dimenziótól. nem akartam ott lenni, nem akartam rá nézni, egyszerűen csak el akartam onnan menni a francba. A sírás kerülgetett, miközben éreztem, hogy valami eltörik bennem.
- Hé, ébredj. Dante.
Furcsa volt ébren is az ő hangjára kelni.
- Mi?... Mi a.. - mikor sikerült nagyjából visszakerülnöm a valóságba felpattantam az ágyamból torkom szakadtából üvöltve, és a takarómat szorongatva a falhoz préseltem magam. Hao lassan követte minden mozdulatom ugyanúgy guggolva, mint ahogy az imént ébresztgetett.
- Mi a francot keresel...?
- üvöltöttél álmodban, jobbnak láttam, ha felkeltelek.
- Hogy... Uhm.. Sajnálom. felébredtél? A többiek?
- Nem aludtam éjszaka, a többiek pedig már elindultak a meccsre.
- A mire? Baszki a meccs! hány óra van?
- 14:30
- Mi a??... Tünés!
- Mi?
- Tünés! - Megvoltam Haot, és teljes erőmből tolni kezdtem a kijárati ajtó felé. Amint a küszöbön sikerült áttolnom, becsaptam az ajtót, és gyorsan átöltöztem.
Nem gondolta, hogy esetleg szeretném is látni a meccset?
- Hogy az a..! így a büdös életbe nem fogok odaérni! -üvöltöztem, miközben próbáltam felhúzni a csizmámat.
- Velem jössz, egy perc alatt odaérünk. Miért idegeskedsz?
- Fogd be! Nem te vagy késében!
Hallottam ahogy Halo elneveti magát, amitől még jobban fel ment az agyamban a pumpa. Gyűlöltem késni, ráadásul a fejem is fájt, és azt se tudtam hova kapjam a fejem.
Miután végeztem a felöltözéssel kirohantam az ajtón, le a lépcsőn  és már nyúltam is a kilincs felé, mikor eszembe jutott amit Hao mondott.
- Te is jössz a meccsre? - Néztem a srácra, aki komótosan araszolt le a lépcsőn, mintha még lenne két óra a kezdésig.
- Természetesen kíváncsi vagyok hogyan győz fivérem csapata.
- És akkor mi a francért vagy még itthon?!
- Ingerült vagy?
- Nem!
- Hm.. A S.O.F. segítségével egy pillanat alatt az arénában leszünk, fölösleges sietni.
- És tényleg..
Kereken volt egy perc a kezdésig, mikor az arénába értünk. Nem volt időm sem megkérdezni hogy ő hova ül, sem egyáltalán elköszönni  rohantam is Cassyhez és Rosaliehoz, akik hatalmas mázlimra foglaltak nekem helyet, így még állnom sem kellett.
- Azt hittem nem fogsz eljönni. - Mondta Cassy nagy mosollyal az arcán. - Tudod kik Yohék ellenfelei? Az a srác.. Akit nekem nem mutattatok be! Pedig olyan aranyos!
- Hm? - Lenéztem az aréna közepére, és kis híján majdnem felüvöltöttem.
- Ez valami vicc?!
- Cassy tudtommal van barátod. Vigyázz, még a végén HoroHoro meghallja. - Mondta halvány vigyorral az arcán Rosalie.- Szegény srácot két ütéssel le fogják verni.
- Meg fog halni az a szerencsétlen! - mondtam miközben majd'kiestem a székemből annyira előre hajoltam.
Az rántott vissza, hogy valaki leült mellé. Oda néztem, és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy Eve ült le mellém. Furcsamód Ren nem volt mellette, ami az elmúlt időkben nagyon ritka pillanatnak számított.
Mikor rám nézett szinte meg akart ölni a szemeivel
- Mit bámulsz?
- Neked is jó reggelt...
- Mph..
- Szánalmas amit csinálsz.
- És még mindig te vezetsz.
Legszívesebben leüvöltöttem volna a fejét a helyéről. Ingerült voltam, éreztem, hogy bárkit szét tudnék tépni, de még mielőtt ez megtörténhetett volna, a konferáló Patch tag elkezdte a már jól megszokott mondókáját, majd annak végeztével elkezdőzött a meccs.
- Milyen név az, hogy Sebastian, és a többiek? - Kérdezte Cassy furcsállóan nézve a meccset
- Miért lep meg, hogy ez a nevük? - folytattam a "tegyünk fel kérdéseket" játékot
- Miért nem ölték már meg őket? - Fejezte be végül Eve.
- Te ismered mindhármat, Dante?
- Azt hiszem.. a jobbszélső nagydarabot igen, a suli izomagya volt, amekkora maga az ember, annak a reciproka az agykapacitása.
- he?
- Szellemi fogyatékos szintjén van
- Ezt mond!
- a másikat nem ismerem.
- Honnan is ismernéd, mikor az a nyomorék jött a suliba, te már valahol franc tudja hol voltál. A neve Gordon, és egy stréber. Nem is tudtam, hogy sámán. A srác sík hülye az élethez, három lépést nem tud anélkül tenni, hogy a cipőfűzőjében ne esne el. - Ha nem említi meg a mondat elején, hogy mikor elmentem azután jött, egészen biztosra vettem volna, hogy nem nekem mondja amit mond. miközben elmagyarázta, hogy ki is az a pápaszemes szerencsétlenség, aki időközben legalább ötször feltolta a szemüvegét teljesen indokolatlanul, addig le se vette a harcoló felekről a szemét.a harc nem tartott sokáig. Legelsőnek a stréber gyereket, aztán az izomagyat, végül Sebastiant terítették a földre... nagyjából egymás után két másodperccel.
Az egész meccs egy hatalmas nagy szánalom volt. Egyedül Sebastian védőszellemének volt valamiféle hatalma, de ő sem tudott mit kezdeni Mephisto Elizával.
A meccs után a kávézó felé menet sem volt nyugtunk, a csapat egyetlen épen maradt tagja úgy tűnt megtorlást követel.
Sebastian amint meglátott minket, már rohant is felénk olyan fejjel, amilyet az öt éves kisgyerekek vágnak, mikor megsértik őket.
- Ezt mégis hogy merészeltétek?!
Mindenki értetlenül állt a kirohanása előtt. Ez egy  viadal volt, mégis mire számított? És ekkor leesett
- Neked ez volt az első meccsed?
- A francokat!
- Lefizetted őket.
Erre már nem érkezett válasz.
- Ennek a viadalnak minden alkalommal egyre szánalmasabb a felhozatala - szólt hozzá Hao a témához.
- Te csak hallgass hajas baba!
a szemem sarkából láttam ahogy Rosalie már ugrott is volna Sebastian nyakának, szóval inkább jobban láttam ha én rendezem le a dolgokat.  - Majdnem eltörted a kezemet!
- Ó, csak majdnem? Milyen kár. Na nembaj, majd legközelebb ügyesebb leszek.
- Hogy az a..!
- Sebastian!
- a srác meglepetten rám nézett
- Menj haza. a saját érdekedben. Vesztettél, semmi keresnivalód nincs már itt.
- Hogy mi? már te is? Ugyan már Am...
- Menj haza!
- jó! de előbb! - Sebastian ráemelte a kardját Haora. - Ezt a srácot szét verem, aztán a haverjait is, és utána haza megyek.
- Ennyire ostoba még te sem lehetsz.
- nagy a szád, de fogadok, hogy gyenge vagy.
- Hm.. - Hao mögött megjelent Spirit Of Fire, és elkapta Sebastiant, aki ijedten elüvöltötte magát, és igyekezett kiszabadulni a szellem markából. - A szellemem, a Spirit Of Fire egy természeti elem szelleme, a világon az egyik legerősebb lény. Egy pillanat alatt porrá égethetnélek. Attól tartok elhamarkodottan ítélkeztél.
- Elég lesz! Hao, engedd el!
- Miért véded. ez az ember gyenge, és idegesítő. senkinek nem hiányozna.
- Mutass irgalmat, ha már sámán király leszel ez is a feladataidhoz fog tartopzni. - A kijelentésemen azt hiszem nem csak ő, hanem mindenkim más is meglepődött. Rossz volt ennyire előre rohanni az időben, de meg kellett szoknom, hogy így beszéljek vele.
Végül is elértem amit akartam. Hao elengedte Sebastiant, akit a szelleme megvédett a zuhanás lehetséges káraitól. Ettől függetlenül a srác még mindig pattogott egy sort, szitkozódott, mint aki nem ért a szóból, én pedig eljutottam arra  pontra, hogy meguntam. Elálltam és teljes erőmből pofán vágtam. Sebastian arca a z ütés helyen vérvörösre változott, amit igyekezett letakarni.
- Te.. megütöttél?
- Mit nem értettél azon, hogy menj haza? Idegesítő vagy. Idegesítesz engem, a barátaimat, és mindenkit, akihez csak hozzászólsz. Mindig is ilyen voltál, és ilyen is maradtál. Nem veszed észre magad, nem veszed észre, hogy mennyire felhúzod az embert, és csak mondod a hülyeségeid. Nem bántottalak soha, mert velem kedves voltál, megvédtelek, mert annyira szánni való vagy mikor nem játszod az elkényeztetett úri gyereket, hogy úgy gondoltam jobb téged inkább békén hagyni, és elkerülni, de úgy tűnik nálad nincsen határ. Nem szeretlek, még barátnak sem mernélek felvállalni, és szerintem ezzel mindenki így van. Komolyan mondom, menj haza, a szüleid biztos aggódnak érted, éld tovább úgy az életed ahogy eddig, úgy mindenki jobban jár.
- Én..
- Sebastian.
- Felfogtam...
Miközben a srác elkeseredett arcát néztem, egy pillanatra megbántam amiket mondtam, de visszavonni nem akartam őket, mert féltem, hogy továbbra is a nyakunkon marad. végül pár perc csönd után hátat fordított, és lassan elballagott.

58. fejezet: rossz húzás

- Nem megyünk el valahova?
- Mire gondoltál?
- Nem tudom. bárhova.
- Van valami különösebb oka?
- Nincs.
- Hazudsz.
- Aljasa rágalom!
- Szóval?
- Nem akarok vissza menni a szállásra. Mindenki bámulni fog miattad.
- Mióta ennyire fontos a véleményük.
- Nem fontos, de ha a jöttmentek úgy néznek ránk, mint a cirkuszból szabadult emberekre, akkor...
- Mintha nem tudták, legalábbis nem sejtették volna, hogy mi ketten együtt vagyunk.
- N-nem... de... - Eszembe jutott az a beszélgetésem Evevel, ahol nyíltan kijelentettem, hogy nem érzek többet Hao iránt puszta barátságnál. Valójában tőle féltem a legjobban, de persze a kis csipet-csapat többi tagjának a reakciójára sem voltam különösebben kíváncsi.
felsóhajtottam.
- ilyenkor örülök, hogy nem hallom már a gondolataikat.
- Ha ez megnyugtat, az arcukra lesz írva minden gondolatuk.
Bár Hao rettentően jót szórakozott a kijelentésén, nekem valahogy nem tűnt a helyzet olyan viccesnek.
Mikor a szállás hely elé értünk, kiszakítottam ujjai körül az enyémeket, és fél méterrel távolabbra álltam.
- Csak egy ajtó van.
- Menj.. Menj előre. fél óra múlva utánad megyek.
- Nevetséges, amit csinálsz
- Neked könnyű.
- Csak elfogadom a tényeket, és nem csinálok belőle ilyen hatalmas ügyet. Neked konkrét félelmed van, egy konkrét személytől.
- Nem...
- Eve.
- Tudtommal nem látsz a fejembe!!!!
- Nincs rá szükség. Csak találgattam.
- Csak nem fog annyira kiakadni...
- Annyira. - Hao ismét felnevetett, majd mindketten beléptünk a majdnem üres szobába.
Furcsa volt, hogy szinte senki nem tartózkodott ott, csak Yoh, Eve, Ren, Manta, Cassy és Rosalie.
Amint beléptünk az ajtónk mindenki egyből ránk nézett.
- Hé! Azt hittük már haza sem jöttök. Minden oké? - Yohn tényleg nem lehetett látni semmi meglepettséget, vagy bármi más reakciót. Már éppen kezdett volna elmúlni a szorongásom, mikor éreztem, ahogy egy hatalmas vízzel teli palack a fejemnek repül
- Au! - A repülő tárgy útvonalának irányába néztem, és mire észbe kaptam  már Eve vérben forgó szemeivel kellett szembesülnöm. Egy pillanat alatt elmúlt a haragom, és helyére visszatért a félelem.
- Eve..
- Azt mondtad többé nem hazudsz nekem! Azt hittem érek neked ennyit!
- Én...
- Nem csak hogy egy akkora barommal állsz össze, mint az az idióta, de ráadásul még annyira sem méltatsz, hogy ezt elmond nekem? Rajtam kívül mindenki tudta? Csak engem tiszteltél meg a hazudozásoddal?
- Eve!
- Mi van? Mit akarsz? Tch. Mintha tudnál bármit is mondani, ami változtat a dolgokon.
- Azért mondtam amit mondtam, mert nem akartam..
- Hogy dühös legyek? Wáo! Sikerül!  Ja, nem, mégse! Azt hittem tanultál az utóbbiból, azt hittem legalább velem szemben őszinte leszel bármiről is legyen szó!
- Elmondtam vol...
- Mikor már egész Patch Village tudta? Jó kis barát vagy Dante.
- Kérlek!
- Egy hazug rohadék vagy semmi több.
- Ebből elég lesz. - szólalt meg végül Hao mellettem.
- Te csak ne szólj bele! Nem elég, hogy itt rontod a levegőt, de még a legjobb barátnőmet sem hagyod békén? Mindegy is. Szép pár vagytok, remélem mindkettőtöket elcsapja egy szemétszállító. - Ezzel a végszót megadva Eve majdnem fellökve engem kiviharzott a helyiségből, majd Ren szinte azonnal követte is őt.
Pár percig mindenki némán ült egy helyben, majd Yoh szakította meg a csendet.
- Majd megnyugszik.
- Nem érdekel. - A szavaimon én is egy pillanatra mint mindenki, én is meglepődtem, de folytattam.
- Nem kell a parádé, ha ennyire agresszív idióta, akkor legyen. Mintha nem ismerne  mintha nem tudná milyen vagyok. Nekem is vannak kitételeim Rennel szemben, mégis hallgatok.
- Dante...
- Cassy, Rosalie, ti jól vagytok?
A két csapattársam szemmel láthatóan nem volt felkészülve arra, hogy őket is bevonom a beszélgetésbe, de amint összeszedték magukat válaszoltak.
- Persze! Győztünk! Ez annyira király, egy csomó ember gratulált nekünk, kár, hogy elmentél.
Picit elnevettem magam, amennyire csak képes voltam rá, aztán Rosaliera néztem, aki amíg Cassy beszélt Hao elé állt, és meghajolt előtte.
- Sajnálom a történeteket Hao-sama!
- Ne már!!! - Csattantunk fel szinte egyszerre Cassyvel
- Ez most komoly? bocsánatot kérsz mert győztünk?????
- Ros! Ez nem vicces, milyen csapat morál már ez?!
Hao elmosolyodott.
- Semmi baj Rosalie, Magam döntöttem ekképp, De nincs különösebb jelentősége.
Miután Rosalie felegyenesedett, látszott rajta a meglepettség, és ahogy végignéztem a többieken, rájöttem, hogy csak én tudom, hogy mire is értette Hao azt, amit mondott. Terelni akartam a szót, minél előbb.
- Ros, ha a legközelebbi meccsünkön is győzünk, kérlek légy olyan drága és az ellenfél minden tagjától kérj bocsánatot, hogy győztünk.
- Dante! - Csattant fel, de már nem érdekelt.  Elégedetten vigyorogva elindultam a lépcsők felé, mikor meghallottam valakinek az orákulumját
- Meccsünk lesz? - Kérdezte Cassy, miközben a saját csipogóját nézte
- Nem, nekünk lesz meccsünk. - Válaszolt Yoh
- Mikor?
- Őő.... EEh? tíz perc múlva!
- Ezt megtehetik? - Kérdezte Cassy szinte már felháborodva. - Hiszen még időtök sincs felkészülni!
- Sajnálom, mostanában rosszak az Orákulum harangok, és nem teljesen helyes az időpont, amit mutatnak.
Mindenki szinte egyszerre üvöltötte el magát Sylva hangja hallatán.
- Kopogni luxus, tollas gyerek? - Úgy tűnt Rosalie volt az, aki leginkább szívbajt kapott, és ennek hangot is adott.
- Nem akartam a bejárati ajtón bejönni, valaki legutóbb egy vödör vizet tett a bejárat felé, és a fejemre zuhant.
- Hm.. Akkor mikor lesz a meccsünk?
- az időpont holnapra szól.
Yoh és Cassy felsóhajtottak, én pedig leültem a második lépcsőfokra.
- Mi bajuk az orákulumoknak?
- Még nem tudjuk biztosra, ezért amíg nem állítjuk helyre a problémát, addig minden versenyzőnek személyesen szólunk.
- Atya ég, a tanácstagoknak meg kell mozdulniuk! - Bár a kijelentésem nem viccnek szántam, mégis sikerült úgy előadnom, hogy Sylva is csak elmosolyodjon rajta.
Miután a  tanácstag elment, mindenki ment a dolgára. Én igyekeztem Cassyvel és Rosalieval tölteni a napot,Hao isten tudja hova ment, Yoh pedig elment Ryut és Faustot megkeresni. Este Liarnak hála nem kellett senkivel se találkoznom, és gond nélkül a szobámba maradhattam, Eve gyilkos szemeit elkerülve.

57. fejezet: Tisztázzuk a dolgokat

- Várj! – Kiáltottam el magam teljes erőmből.
- Dante…
- Nem! Kérlek! Hallgass meg! Nem akarlak… Nem akarlak elveszíteni!
- engedj el… - A parancs az parancs volt. A testem engedelmeskedett. Miután egy lépéssel távolabb kerültem Haotol, ő megfogta a kezem, és elhúzott csapattársai elől.
- Hova…?
- Bárhova, Ez a téma nem tartozik másokra, még rájuk sem.
- Jó de… - egyre lassabban tudtam csak futni. A testem rájött, hogy még közel sincs olyan állapotban, hogy ennyit képes legyen futni, és hamar fel is adta az erőlködést. Hao egy pillanatra félszemmel rám nézett, majd lassítani kezdett. Azt hiszem rájött, hogy hamarosan tényleg összeesek, ha tovább futunk.
- Talán inkább mégsem kellett volna a stadionból futnod.
- Hogyne.. aztán eltűnsz szokásodhoz híven.
- Csak gondolkodni szerettem volna, Egy pillanatra megzavarodott az elmém. Nem hittem volna, hogy tényleg..
- Igaza fogok mondani? Hogy tényleg hat rám a démonok törvénye? Megnyugtatlak: tévedtél.
Hao halványan elmosolyodott, amit egyáltalán nem értetem.
- Igen, azt hiszem tévedtem. Meglepő a világ legnagyobb hazudozóját hallani, ahogy az igazat vallja.
- Soha többé… Mindenki hallotta, köztük Yoh, Cassy, és… Itt megálltam.
- Eve. – Fejezte be a mondatomat Hao.
 Én esküszöm hülyét kapok, ha kiderül,t hogy már a gondolataim is hallod!
- Ha hallanám, ahogy mindenki másét, ezt az egészet elkerülhettük volna.
- Uhm…
Oda sétáltunk egy fához, és a két oldalára leültünk.
- Te hazudtál nekem valaha? – Kérdezte egy kis idő után.
- Azt hiszem még sosem hazudtam. Nem volt rá szükségem.
- Persze…
- Neked sem kéne. Úgy tűnik számomra, hogy minden, ami miatt rosszra fordul az életed, pusztán a hazugságaidnak köszönheted.
Felsóhajtottam.
- Ez bennem van. Attól, hogy Liar már nem a részem, ugyanúgy bennem maradt ez a tulajdonsága.
- És ha azt parancsolom neked, hogy többé ne hazudj.
A „parancsolom” szóra felmordultam. Legszívesebben helyben megöltem volna. Egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni, hogy valaki rendelkezik felettem.
- Nem vagy….
- Jelenleg igen.
- Miért kellett?! – emeltem fel a hangomat.
- Nem hagytál más választást. A válaszodon múlott, hogy hagylak-e győzni, vagy…
- Vagy megölsz?
Hao nem válaszolt, csak szorosan megfogta a kezemet. Kezdtem úgy érezni, hogy ennyire drasztikus megoldást mégsem választott volna. Inkább tereltem a szót.
- Tényleg én vagyok az első, akibe beleszerettél.
- Mint már említettem, nem hazudtam egyik életemben sem.
Éreztem, ahogy lassan elpirulok, és akaratlanul is mosolyra húzódik a szám.
- És most mi lesz? Itt hagyod Yohékat?
- Sosem tartoztam fivérem csapatához.
- Valld be, jól érezted magad köztük.
- Ne keverj magaddal. Ostoba, és naiv társaság. – Halkan felsóhajtott, majd fojtatta. – Nevetséges álmokkal, hasztalan élettel.
- A barátaim.
- Eddig nem volt rájuk szükséged.
- Mert eddig ugyanolyan voltam, mint te.
Hallottam, ahogy Hao feláll. Azt hittem elmegy, de ehelyett csak elém jött, és leguggolt.
- Meguntam, hogy a semmibe beszélünk.
- Áh..
- Fejtsd ki.
- Mmm.. – Mintha kicsit egyszerűbb lett volna addig beszélni az ilyesféle dolgokról, amíg nem láttam őt, de ha már bele kezdtem, valahogy be is kellett fejeznem. – Mindegy.
- Dante.
Mélyen a szemébe néztem, és valami megmagyarázhatatlant láttam benne, ami erőt adott ahhoz, hogy folytassam.
- Az egyetlen, ami téged mássá tesz, az a magány. A sámánok magányra vannak ítélve, de csak az emberek körében. Te azt hiszed egyedül minden jobb, és én is azt hittem. Nem akartam barátokat, mert féltem, hogy csak akadályoznának, de tévedtem. Közted és köztem annyi a különbség, hogy te 1000 éve ugyanúgy élsz. Nincsenek barátaid, nincsen támaszod, csak üresfejű követőid, akiket ha jobban megnézel, magad is láthatod, hogy nem többek elkeseredett, magányos sámánoknál, akiknek reményt adtál a tanaiddal. Vicces, mert azt hittem igazad van, de mióta ismerem Yohékat, tudom, hogy tévedsz, és te is tudod, hogy tévedsz, de már valami rég elveszett benned, és emiatt mindent kizársz, ami lehetőséget adna neked a normális életre. Én nem azért léptem ki a követőid közül, mert zavartak volna ők, vagy a te világképed, hanem mert rájöttem, hogy az minden, csak nem élet.
- Mi nem hasonlítunk.
- Nem, már nem…
Ezután mindketten elhallgattunk. Azt hiszem ez hirtelen sok volt neki. Így visszagondolva, sosem volt olyan, aki igazán a szemébe mondta volna a dolgokat, soha senki nem fejtette ki róla a véleményét, mert vagy féltek tőle, vagy egyszerűen minden szavát itták.
- Hálát kéne adnom fivéremnek, hogy megszabadított téged a magánytól, mégis… mikor még nem ismerted sem őt, sem a batátait, csak az enyém voltál, ennek viszont vége. Jobb lett volna még időben eljönnünk onnan. Mindkettőnknek.
- Szeretlek…
Hao szeme kikerekedtek, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam. Lassan megfogta a köpenyénél fogva, magamhoz húztam, és lassan megcsókoltam… 

56. fejezet: A harc

- Mind meghalunk. Tuti, hogy mind meghalunk… Dante.. Inkább hagyjuk, jó? Nem ér ennyit ez a bajnokság.
- Nem.
- Én még élni akarok!
- Én nem harcolok Hao-sama ellen!
- Cassy nem fogunk meghalni, és Rosalie! Fogsz, mert mi egy csapat vagyunk, és a végsőkig kitartunk!

- Az én csapatom Hao követői!
- És mi! Szóval pofa be, és siessetek!
Mióta megtudtuk, hogy ki az ellenfelünk, azóta, nos.. a mi kis hármasunk erős ellentétekbe botlott. Cassy rettegett attól, hogy meghalunk, Rosalie már egyből kijelentette, hogy ő nem harcol, én meg… Volt fontosabb dolgom is, minthogy a viadal részével foglalkozzak. Bár bennem is megfogalmazódott egy bizonyos félelem a harccal kapcsolatban. Tényleg meghalnánk. Amikor még Liar bennem volt, nem voltam sokkal lemaradva Hao mögött hatalom szempontjából, ám az űzés óta… Egyszerűen a béka feneke alatt voltam furyoku ügyileg. Én semmiképp nem tudtam volna legyőzni, Cassy legfeljebb Luchiust, mert mint kiderült van elég hatalma hozzá, de Hao még akkor mindig ott lett volna, Rosalieval pedig nem számolhattam. Tényleg ennyire el lettünk volna veszve? Belegondolni is rossz volt.
A meccs előtt pár perccel Haoék még nem voltak sehol.

- Talán elfejették  – Reménykedett Cassy. Rossz volt látni, hogy mennyire félt, és ami még rosszabb volt, rám ragadt a félelme.
- Nem hinném, hogy… - Mielőtt befejezhettem volna a mondatom, egy hatalmas tűzcsóva keretei közt megérkezett az ellencsapatunk.
- Akkor hát.. Tisztességes meccset akarok látni. Semmi…
Mindig ugyanaz a rizsa, ugyanaz a szabály, de nem érdekelt a sablonszöveg, és jobbnak láttam, ha nem veszem le a szemem Haorol. Amíg a Patch tag mondta a szabályokat, végig farkas szemet néztünk. Éreztem, hogy a földbe gyökerezik a lábam, és a szédülés is kezdett úrrá lenni rajtam. Nem akartam ezt. Nem akartam ott lenni, nem akartam sem veszteni, sem nyerni. Az egész olyan volt, mint egy rossz rémálom.

- Harc! – üvöltötte el magát a bíró, mire automatikusan Overosult alakítottam, ahogy Cassy is. Egyedül Rosalie volt az, aki hátrébb ment  egy lépést. Sejtettem.
- Cserben hagysz minket..
- Nem fordulok ellen a mesteremnek!
- Tégy amit akarsz.
- Hao-sama…
- Semmi baj Luchius, Cassandrával játszogass el, Dantéval nekem van egy kis elintézni valóm.
Luchius mint egy kiskutya már ment is Cassyhez, ahogy mestere parancsolta.
- Cassy!
- Elintézem! De…
- Nyugi. Én megvagyok. Nézd, Liar mosolyog.
- Ez nem igaz…
- Jó,de azért majdnem..

Cassy bólintott, majd a kettejük harca elkezdődött.
Én Vártam, hogy mikor jelenik meg teljes nagyságban Spirit Of Fire, de ehelyett Hao egy aránylag egyszerű kardot formált belőle. Meglepett a lépése, közel harc?
Nem volt sok időm gondolkodni, amint kialakult a fegyver, már támadt is. A folyamatos ostrom miatt egyszerűen képtelen voltam visszatámadni. Annak is örültem, hogy védekezni tudtam. Egyre hátrébb és hátrébb kerültem, ráadásul Eszembe jutott az is, hogy az Overosulom nem tud sokáig kitartani. Kezdtem pánikba esni, de tudtam, hogy nem adhatom fel, vele szemben semmiképp. Egy idő után sikerült végre nekem is egyszer-kétszer támadnom, de aligha használt. Bár Hao egyáltalán nem tűnt boldognak, mégis végig olyan érzésem volt, mintha rajtam röhögne. Talán azért, mert minden meccsén olyan vigyorral szemlélte ellenfelei kiiktatását, mint egy kisgyerek a kedvenc meséjét. Nem jutottam egyről a kettőre.
Nem tudom mennyi ideje tarthatott a harc, de eljutottam arra a pontra, hogy ha még egyet léptem volna, egészen biztosan összeesem. Megálltam ott ahol voltam, és vártam, hogy megadj a kegyelemdöfést, ám ahelyett, hogy ez megtörtént volna, megállt tőlem egy méterre, és várt.
- Tovább bírtad, mint ahogy hittem.
- Ch… - Kezdett elborulni az agyam. Úgy éreztem, hogy játszadozik velem, és csak azt várja, hogy holtan essek össze. Nem adhattam meg neki ezt az örömöt.
- Régen azt mondtad, nem fogsz veszíteni, én szintúgy ezt válaszoltam. Milyen érdekes helyzet. Egyikünk sem hagyja, hogy a másik nyerjen.
- Te tényleg… Idegesítő vagy.
- Te pedig hazug. Tudni akarom, hogy kinek mondtál igazat, nekem Vagy Evenek.
Ekkor döbbentem rá, hogy miről is van szó. Hao hallotta, amit Evenek mondtam.
Nem tudtam mit mondani. Mégis mit várt, hogy bevallom mi volt igaz, és mi nem? Ennyire nem lehetett ostoba. És ekkor egy olyan dolgot tett, amire 7 éve nem került sor. Kimondta a nevem, a szemembe mondta a teljes, igazi nevemet, úgy, hogy csak én halljam egészen tisztán.
Éreztem, ahogy a könnyeim legördülnek az arcomon, a lábam ismét gyökeret ereszt, és a világ lassan szétesik körülöttem. Rosalienek igaza volt, mindent úgy tettem, ahogy a démontörvények parancsolták, nem volt más választásom. Megtörtént az, amitől a legjobban féltem, rendelkeztek felettem.

- Honnan…
- Te talán átláthatatlan vagy, de Sebastian korántsem az. Mindent tudok rólad, amit ő tudott, köztük a nevedet is, és mint ahogy a démonoknál lenni szokás, azt teszed, amit én parancsolok neked. – Erre Hao elnevette magát – Ha úgy vesszük, te lettél a leghűségesebb követőm
- Egy rohadék vagy.
- Nem beszélhetsz így azzal, aki rendelkezik feletted.
- Ehhez nincs…!
- Nagyon is van. Válaszolj nekem, az igazat mond: Mit jelentek számodra. Ki vagyok én neked?
- Én nem..
- Válaszolj!
- Mégis mit gondolsz?! Felkerestem egy vad idegent, és nagy nehezen visszahoztalak az életbe,csak mert nem tudtam volna nélküled élni!  Én soha nem akartam valakihez kötődni, soha nem akartam valakitől függni, de te elérted, és amiért részben gyűlöllek! De másrészről… Szerelmes lettem beléd, és tökmindegy mennyire nem akarok erről tudomást venni, ez így van, és így is marad. Nekem te jelentesz mindent, amiben még tudok hinni, és mindent, amit nem akarok elveszíteni. Miután mindezt elmondtam, úgy éreztem magam, mint a világ legszánalmasabb teremtménye. Legszívesebben megöltem volna magamat, csak hogy elkerüljek minden kínos percet.
Hao lassan kis lépésekben felém jött. A fejét lehorgasztva tartotta, ezért az arcát nem láttam. Elérten arra a pontra, hogy féltem tőle.  A srác mikor elém ért, lassan megölelt, majd megcsókolt. A könnyeim lassan újra eleredtek, miközben viszonoztam a csókját.
Nem sokkal ezután Hao egyet hátra lépett,
- Sajnálom… - Suttogta alig érhetően. Én ijedten behúztam a nyakam, és becsuktam a szememet. Azt hittem végez velem. Tévedtem.
- Feladjuk! – Mondta határozottan, majd kis hatásszünet után a következő, amit hallottam, az volt, hogy „ A győztes az ördög hármasa csapat”, amit a bíró üvöltött ki.
Meglepetten felnéztem. Hao az égbe tartotta az egyik kezét, és a bírót figyelte. Nem értetten mi történt.
- Gy…..Győztünk?
- Hao-sama! –Rosalie sikítása visszahozott a valóságba.
- Hogy mi??????
Hao intett a követőinek, majd elindultak kifelé a csarnokból. Utána akartam menni,de Cassy és Rosalie letámadtak
- Győztünk!! – Harsogta Cassy diadalmasan, míg Rosalie üvöltözését egyáltalán nem is értettem. Mire kitudtam szabadítani magam közülük, addigra Haoékat már nagyon messze láttam, de akkor sem hagyhattam szem elöl téveszteni. Rohadtul fájt a lábam, de nem érdekelt, amilyen gyorsan csak tudtam, Haoék után rohantam, majd mikor utolértem őket, gondolkodás nélkül átkaroltam a srácot, és nem engedtem, hogy tovább menjen.

55. fejezet: a hazugságnak ára van

Miközben a Renék meccsére igyekeztünk, a tömegben megpillantottam Haot, akit már lassan egy hete nem láttam. Bár ő is észre vette engem, valami szokatlan volt. Az arca elsötétült, ahogy rám pillantott, és pár másodperc után elfordult, majd mintha meg se látott volna, tovább ment Luchistal, és Opachoval. Ez nem volt rá jellemző. Oda akartam hozzá menni, és megkérdezni, hogy hol volt egész héten, de úgy gondoltam nem tartozik rám, ezért inkább hagytam.
- Gyere már! Dante! El fogunk késni, vagy ami rosszabb, nem lesz helyünk! – Kiabálta felém Cassy tőlem vagy tíz méterre. Gyorsan utánunk futottam.
- Mit izgulsz még van..
- Höööölgyeim és uraiiiiiiiiiiiiiiiiiim – Kezdte a legidegesítőbb bemondó a felkonferálást, ami még a stadiontól fél kilométerre is tökéletesen hallgatóm volt.

- Téévedtem. – Mind a négyen elkezdtünk eszeveszetten rohanni. Mikor odaértünk a stadion nézőterére Yoh már vigyorogva integetett nekünk. Foglaltak helyet számunkra. Cassy rögtön rohant is, hogy a legjobb helyről szemlélje a dolgokat. Rosalie Kannal elkezdett veszekedni azon, hogy üljön le a középső helyre, ami már csak azért is volt rettentő röhejes, mert ugyan minek kell egy szellemnek hely?
- Tűnj innét Khan! Ez az én helyem!
- Hülye vagy te lány?! Egész nap ültél, most én jövök!
- Szellem vagy, minek neked szék?
- Tudod milyen megterhelő repülni egész nap?? Nem érzem a szellem lábaim!
- Hát.. Az gáz, rossz lehet neked, de ez akkor is az én helyem!
- Fejezzétek már be! Nem hallom HoroHorot!
- Cassy ugye tudod, hogy amúgy sem hallanád. Majd’ 10 méterrel felettük vagyunk!
- Az nem számít!
Egyik oldalról Rosaliék üvöltözése, a másikról Cassy és Eve veszekedése. Felsóhajtottam.
Egyszer csak Eve abbahagyta a veszekedést, és elkezdett körbenézni a stadionban.
- Keresel valakit?
- Hm?
- Nem ismétlem magam.
- Csak azt néztem mennyien vannak. Egyébként. Beszélhetnénk?
- Igen?
- De ne itt. Sok az idegesítő személy.
- Nem pletykásak.
- Dante… - Meglepetten pislogtam párat, majd felsóhajtottam.
- Felőlem.
Elég sokkal mentünk arrébb. Legalább is többel, mint amennyire számítottam. Majdnem a fele stadiont bejártuk, mire megálltunk.
- Nem lett volna elég egy-két méter?
Eve megrázta a fejét. Kezdtem megijedni.
- Valamit csináltam?
- Csak kérdezni akartam valamit. Tudod. Mint barátnő a barátnőtől.
- Komolyan megijesztesz! Mond már!
- Tudod.. Mióta veletek vagyok tök sok mindent megfigyeltem. Például barátaid lettek, meg minden….
- A lényeget.
- Jóban vagy „Vele”
- „Vele”? Pontosabban?
Láttam Eve arcén az undort, és azt, hogy milyen nehezére esik kiejteni a nevét, de azért megtette.
- Haoval.
- Uhm…
- Mi van köztetek?
- Mi lenne? Egy… barátom. Azt hiszem.
- Barát?
Bólintottam.

- Tudod… csiripelték a madarak, hogy ti ketten…
- He?!
- Ez igaz?
- A.. követőinek egyike voltam. Vagy valami hasonló.
- Nem ezt kérdeztem. Ti ketten tényleg együtt vagytok? Mármint..
- Nem! – vágtam rá rögtön. Láttam Eve arcán a megkönnyebbült mosolyt, ami meglepett.
- Akkor nem szereted?
- Nem. Nem lennék képes… Honnan vetted ezt a hülyeséget?
- Haha! Én… Már nem is tudom. De örülök neki. Nem is tudod mennyire.
- Hm… Hao egy jó barátom. Én legalább is annak tartom őt. – Hogy jobban elhiggye, elmosolyodtam. – Egész tűrhető, ha nem kezd el pattogni a nagy álmáról.
- Nem, Hao egy idióta, de mindegy is. Őszintén szólva… féltem, hogy talán…
- Eve…
- Jó felfogtam.
- És a győztes a Ren csapat!
Mindketten a csatatérre néztünk, majd vissza egymásra.
- Most már vissza mehetünk?
- Naná. Meg kell ünnepelni a győzelmüket, nem?
- Ha te mondod.
Mindketten vissza mentünk a többiekhez, és már rögtön rohantunk is a kávézóba, hogy ünnepeljünk.
A buli olyan éjfél körül érhetett véget. Mikor már minden elcsendesedett, én egy kis esti sétára indultam. Nem igazán volt kedvem elaludni, és szembesülni a jövővel, inkább úgy döntöttem, hogy addig járok egyet, amíg nem leszel holt fáradt. Ha mélyen aludtam, akkor annyira nem volt részletes a látomásom, és nem keltem fel üvöltve az éjjel kellős közepén.
Nem tudom mióta mehettem, mikor megláttam egy ismerős alakot. Az eget bámulta mozdulatlanul.
- Hao? – A srác meglepetten felém fordult, de nem válaszolt. Mikor oda mentem hozzá, láttam, hogy nincs túl jó kedve.
- Mit akarsz, mond?
- Neked is szia. Igen, minden oké, Renék nyertek!
- Tanúja voltam, de nem különösebben érdekel.
- Eh… Na jó hagyjuk a formaságokat. Egy hete eltűntél… Nem tartozik rám de..
- Így igaz.
- Nem kell ennyire nagy egyetértésben lennünk. Mi bajod van?
- Nem szokásom tűrni a hazugságot.
- Mi?
- Majd egy esztendeje, hogy beléd szerettem. Elhitetted velem, hogy nem egyoldalú a vonzalmam irántad. Hazudtál nekem egész idő alatt, és csak a szemed sem rebbent. – Hao egy pillanatra elnevette magát, de jól hallatszott, nem a buldogosától. – Sosem éreztem magam ilyen naivnak, mint most. Valóban ennyire megtévesztő lennél?
- Mi? Én nem… Én.. – Ekkor megszólalt mindkettőnk Orákulum harangja. A következő ellenfelünk: a Hoshigumi csapat.

Zavartan néztem Haora, aki szintén rám nézett, teljesen érzéketlen arccal.
- Hao én nem…
- Soha senkibe nem szerettem még bele, és soha senki nem vert még át… Te vagy minden téren az első, és reményeimhez híven az utolsó is. Sok sikert a csapatodnak holnap. Találkozunk a stadionban.
- Várj! – De már nem volt időm. Hao megidézte a tűz szellemét, és azzal el is tűnt a semmibe…

54. fejezet: Rosalie sorsa

Ezek után Hao napokra eltűnt. Egyedül Rosalietól tudtam, hogy hol van. Nem kérdeztem ugyan soha, de a lány mégis készséggel adott le forródrótot imádott mesteréről.

- Ezt már kérdezni akartam. – kérdeztem meg egyszer. Rosalie nagy vigyorral az arcán felém fordult, és várta a folytatást. Én az asztalnak támaszkodtam, és csak utána folytattam.

- Miért vagy Hao követője.

Rosalie Vállat vont.

- Ő egy nagyszerű sámán. Tiszteletre méltó.

- Ismerem az alapszöveget, de amikor először találkoztunk, neked nem egészen volt ez a véleményed.
Láttam a lány arcán a meglepettséget, ezért gyorsan folytattam.
- Amikor még meg volt az elmelátás képességem, akkor mindenkit egyből „lenyomoztam” Mindenkinek tudtam az okát, hogy miért vannak vele, és egyedül a Hanagumi csapat, Opacho, Lucius, és te nem voltatok valamilyen hatalomszerzési lehetőség miatt vele. A Hanagumi csapatot megértem, ők tanulni mentek Haohoz, Luchius nem tudom, sosem tudott érdekelni mi van vele, Opacho egyszerűen.. nem volt hova mennie, Hao pedig felkarolta, de te? Neked semmi olyat nem láttam a múltadba. Csak azt, hogy felkerested, és csatlakoztál hozzá, és…
- Nekem ez volt a sorsom Dante.
Egy kicsit meglepett a válasza. Hogy lehet valakinek az a sorsa, hogy egy gyereket kövessen?
- Mi?
- A családom 1000 évvel ezelőtt is követte az eredeti Asakura Hao-t, 500 éve is. és most is. És tudom, hogy ha újra fog reinkarnálódni, akkor az utódaim is követni fogják. Sokat tett a családomért, ezért örök hűséget fogadtunk neki.
- Ez baromság.
- Te messze kiesel a megszokott sámánok köréből, ahogy Eve is. Nem tudom, ti valami nagyon elszeparált helyről jöttetek. Semmit nem úgy tesztek, ahogy egy sámántól megkövetelik. Ez abból is látszik, hogy nem érted meg azt, amit mondtam.
- Én megértem, de senki nem utasított, hogy menj oda, és légy a követője. A szüleid…
Rosalie bólintott.
- Ha élnének a szüleim, még akkor sem követelték volna, hogy legyek a követője, de én akkor is megtettem volna, mert engem így tanítottak, én a tanain nőttem fel, és számomra ő jelképezi Istent. És tudom mire gondolsz, hogy megszállott vagyok, de gondolj csak bele. Téged Liar tanított 7 éves korod óta, és úgy viselkedsz legtöbbször, mint egy démon. Rád nem vonatkoznak a démon-törvények, mégis úgy cselekszel, mintha téged is sújtana minden szabályuk.
Igaza volt. Tényleg nem kellett volna, hogy vonatkozzanak rám, ám 7 év alatt elszeparálva az emberektől tökéletesen átvette azt a mentalitást az agyam, ami a démonokra jószerivel jellemző, és bármit is akarnék, nem tudnék ellene tenni. Ez volt Babilon kapujánál is a probléma.
- Egyébként miért?
- Csak.. Csak kérdeztem.
- Tudod.. jó lenne, ha újra a követői közé tartoznál. Kicsit hiányzol a gyűlésekről.
- Azért voltam veletek, mert unatkoztam, és mert máshova nem tudtam menni.
- Mintha olyan rosszul érezted volna magad velünk- Rosalie gúnyos mosolya mögött hamar megértettem a mondani valót, amitől éreztem, hogy teljesen elvörösödik az arcom.
- Takaródj!
- Haha! Akartam is! Ha keresnél minket, akkor szeretettel vár Hao a nagy dombon. Szerintem örülne neked.
- Nem érdekelnek a tanai!
- Nem is a tanai miatt mondtam. – Az utolsó mondata kicsit ijesztően hatott, de arra már nem vettem a fáradtságot, hogy megtudjam miért.
Rosalie intett, majd az ablakon távozva már rohant is a célállomása felé.
Nem akartam neki elmondani, hogy miért kérdezősködtem erről, de talán mégis csak jobb lett volna. Féltettem az életét. Jól tudtam, hamarosan eljön az a nap, amikor több száz sámán fog meghalni Hao kezei által, és ebbe beletartozott a követői java része is. Rossz volt ebbe belegondolnom, de amit tudtam, meg kellett tennem a barátaim védelmének érdekében. Persze voltak, akikért nem tehettem semmit. Yoh, és a csapata mindenképp ott kellett, hogy legyenek, szóval nekik nem szólhattam, Evenek ha elmondtam volna a látomásom, elmondta volna Rennek, Ren pedig lett volna olyan ostoba, hogy tovább adja. Cassy úgyszintén. Magamra maradtam.